CM Punk: óriási hangulat, történelmi pillanat… de mit is ünneplünk valójában?

Bemutatkozik az oldalon KWP, aki mostantól cikkíróként időnként megosztja majd velünk véleményét a pankráció világáról. Ha nem ismernétek őt, ITT olvashattok róla pár szót bővebben. Át is adjuk a szót neki.

—

Szevasztok! Long time, no see ha jól sejtem :). Köszönöm a lehetőséget Norbert kollégának, hogy megjelenhetnek az irományaim ezen az oldalon, igyekszem rá nem szégyent hozni. Hogy velem miújság, a „hogy vagy?” és hasonló kérdésekre megpróbáltam válaszolni a kis bemutatkozásban ami pár sorral feljebb be lett linkelve… itt most már a lényegi részre koncentrálnék, arra a részre, amivel anno elindítottam a karrieremet: érdekes, elemző cikkek írásával.

Szóval majdnem 5 év kihagyás után, itt egy új, terjedelmes KWP-cikk, melyet az egykori H-Wrestling emlékére, és (nem csak) olvasóinak dedikálnám. Íme:

A mai cikk írását több dolog is ihlette, de ami a legnagyobb löketet adta hozzá, az a napokban lezajlott AEW-beli CM Punk debütálás. Valami tagadhatatlanul történik és változik Amerikában a pankráció világában, mindössze a mozgatórugók azok, amik rendkívül kuszák. A következő írásomban megpróbálom majd kibogozni őket (van erre már egy vázlatom), ma viszont azt szeretném megértetni az újabb nézőkkel is, hogy mi is történt pontosan pénteken, CM Punk debütálásakor. Megjött CM Punk, a helyi tömeg pedig évek óta nem látott extázisban tört ki – ez az, amit nyilván mindenki látott. És bár CM Punk egy jó pankrátor és jó előadó, de ANNYIRA azért mégsem jó, hogy pusztán a személye ekkora üdvrivalgást kapjon. De akkor most mi van? Nos, a helyzet az, hogy az üdvrivalgás két dolognak szólt: az egyik természetesen CM Punk személyének… a másik pedig az eszme visszatérésének. Ebben a cikkben ezt szeretném kifejteni, remélve, hogy a végére már Ti is érteni fogjátok.

A cikk legalább annyira fog rólam és a saját lelkivilágomról szólni, mint a pankrációról.

Előre szólok, hogy habzó szájú 14 éves WWE-mark hülyegyerekeknek a cikk olvasása csak mérsékelten ajánlott, ugyanis egy cseppet sem leszek kíméletes sem a WWE-vel, sem pedig a te rajongói érzéseiddel szemben. Sajnos ez másként nem megy: ha meg akarod érteni, miért volt nagy szó Punk debütálása, ezt csak a nehezebb úton tudom megértetni veled, azon az úton, mely lehet, hogy kissé fájni fog.

Csináljunk gyorsan egy tesztet: megpróbálom minimálisra fogni a WWE-fikázást, de sajnos nem lesz könnyű, mert 25 évnyi pankrációnézés után kategórikusan ki merem jelenteni, hogy egy vállalhatatlanságot súroló, a valódi rajongókat hétről hétre arcon köpő fos majdnem minden, amit csinálnak. Ez volt a teszt. Namost, ha ez a mondat most megbotránkoztatott téged annyira, hogy épp idegbetegen azon gondolkodsz, hogy kb fél perc múlva a facebookon a sokféle kurva anyám közül melyikbe lesz a legcélszerűbb elküldeni, akkor talán jobb, ha nem olvasod tovább ezt a cikket, mert kétségtelenül nem Neked szól. Köszönöm, hogy eddig elolvastad, viszlát, szevasz, vár vissza a Minecraft világa.

Ha viszont maradtál, akkor egyrészt újra üdvözöllek, és akár kezdhetjük is rögtön ennél a témánál, hiszen érdekes.

Hogy mik a problémák a mai WWE-vel, ez nyilván egy teljesen szubjektív dolog, ráadásul olyan sokat lehetne ezt elemezgetni, hogy egy egész könyvet lehetne írni róla, nem csak egy pár oldalas cikket.

Egy másik megközelítésben viszont, a ‘rossz’ az relatív. Kétségtelen ugyanis, hogy a WWE mostanság több pénzt termel mint valaha: olyan bevételei vannak, amiket mi átlag emberek talán fel sem tudunk fogni. És akkor a billió dolláros(!) szerződésekről nem is beszéltünk: felfoghatatlan mennyiségű pénzt zsebeltek be a Peacocktól ahová Amerikában a Networköt költöztették (ráadásul a Peacock előfizetői tábora is nőtt ennek kapcsán, tehát az üzlet mindkét félnek jövedelmező volt), ugyanígy a Covid-időszak után a Szaudiakkal is folytatják a nem éppen veszteséges közös üzleteket, a tőzsdén is szárnyal a WWE, és még a tévés szerződéseik is hatalmas összegeket termelnek. Szó szerint dől befelé a lé, gyakorlatilag elmondható, hogy a WWE bármibe kezd, rengeteg pénz jön ki belőle. Hogy mondhatok tehát ilyet, hogy valami ’szar’, ami ennyi pénzt tud termelni?

Nos, valóban itt az első komoly dilemma az okfejtésben: ha én csinálok valamit, aminek hatására dől be a pénz az ajtómon, és bármi amihez hozzákezdek, rohadt sok pénzt termel nekem, hát nem jöhetsz oda hozzám, hogy „Figyelj már KWP, egy nagy szar amit csinálsz, úgy szar az egész, ahogy van.” Ugye? Mert ebben az esetben én se csinálnék mást, csak megmutatnám neked a pénztárcámat, és több érvre nem is volna szükség.

Nyilván nem lehet odamenni Vince McMahonhez se, hogy „Figyelj Vince, egy fos a szervezeted, a műsorok a nézhetetlenség határát súrolják”, mert Vince ugyanezt tenné: megmutatná neked az éves bevételét, röhögve elküldene a picsába, és még igaza is lenne. Pénzügyileg rettentően jól megy a biznisz, ez ellen egyszerűen nem lehet érvet felhozni.

Akkor mégis miért van az, hogy tömegesen fordulnak el a rajongók a WWE-től (és nem, az hogy valaki az Aréna 4-en továbbra is kitartóan nézi a műsorokat, nem igazán nyom latba sehol), egy vadonatúj szervezet pedig ennyire gyorsan, mindössze alig 2 év alatt fel tudott emelkedni a semmiből?

Mi az a tény, amiért én magam, aki most épp 38 éves, és 15 évesen kezdett pankrációt nézni, tehát 23 éve követi ezt a szart, mi az amiért én már évek óta nem követem a WWE műsorait?

Most páran akik ezt olvassátok, első gondolatotok talán az, hogy bizonyára kiöregedtem belőle. És tudjátok mit? Valószínűleg igazatok is van. Nyilván 38 évesen már nem tudom ugyanolyan szemmel nézni a világot mint egy 15 éves, meg is enné a fene az egészet.

Sajnos valóban van egy szint, ami alatt már nem tudok szórakozni, kivéve persze ha haverokkal tisztességgel berúgok, olyankor bármi szórakoztat, de ebbe az irányba ma kivételesen ne menjünk el 🙂

Van egy mondás, ami úgy szól, hogy „Ha valami (vagy valaki) több, mint 20 éven át az életed része, azt IGAZÁN elengedni már sohasem fogod.” És ez így is van, az más kérdés, hogy az én életemben nagyon kevés ilyen dolog van. De a pankráció szeretete az pontosan ez. 20+ évnyi wrestling-nézés után ma már biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten öregkoromban is kíváncsi leszek az aktuális adásokra. Hogy miért? Mert végigkísérte az egész életemet. Akármilyen távol kerülök majd tőle időnként, előbb-utóbb vissza fogok találni, és fel tudom majd venni újra a fonalat. Ahogy arról sem tudok elfeledkezni, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű gyönyörű, epikus, emlékezetes pillanatot kaptam az életemben ettől a műfajtól. Az elmúlt 23 év alatt volt, hogy önfeledten kiabáltam örömömben, volt hogy szó szerint a falhoz b*sztam valamit dühömben, és olyan is volt, hogy Ric Flairt megszégyenítő módon sírdogáltam a tévé előtt. Ezeket az érzéseket mind-mind a pankráció műfaja adta, így vagy úgy.

De ezek már egy hosszú ideje eltűntek. Bár a WWE a fent felsorolt 3 érzésből kettőt ma is bármikor ki tud váltani belőlem, konkrétan a tárgyak dühös falhoz vágását, és a tévé előtti kínos zokogást, de sajnos ezt már nem a sztori váltja ki, hanem amikor realizálom, hogy az egykor imádott műsoraimból milyen irdatlan nagy szenny lett. (Egy példa: valamelyik héten belenéztem a RAW-ba, azzal nyitott az adás, hogy Miz és John Morrison ültek a ringben, és egymással dumáltak. Namost ha lenne top10-es listám a legbárgyúbb dolgokról amiket 2021-ben átéltem, ez talán pont a top1 volna. Két felnőtt, ereje teljében lévő, jó fizikumú férfit láttam a ringben… akik a szó legteljesebb értelmében úgy beszélgettek egymással, mint két óvodás. Olyan szintű ‘beszélgetést’ folytattak, amilyet legutóbb én az oviban csináltam. Nézzétek meg bátran, kikerestem most Nektek: a július 5-ei RAW kezdődött így. Szedjétek le, nézzetek bele ebbe a szegmensbe… nem tudom ki hogy van vele, de bárki, aki szerint ez a jelenet és ez a beszélgetés ez két felnőtt férfi hiteles beszélgetése, hát… koma, ha Te is ezt gondolod, rossz hírem van: veled van a baj. 🙂 )

Szédületesen buta lett az egész műsor, és azt sem rejtik véka alá, hogy az őket néző embereket is hasonlóan butának tartják. Lehet, hogy valóban a korom teszi, de sajnos tény: ez a szintű bárgyúság engem már nem tud szórakoztatni, inkább idegesít. Ahogy Cartoon Networkös bárgyú meséket sem nézek, egyrészt mert nem az én korosztályom a célközönség, másrészt mert bár a jó meséket ma is szeretem, az ottaniak legtöbbje kimondhatatlanul bárgyú.

Viszont! (és ez itt a fontos rész: ) a pankráció szeretete nem múlt ki belőlem, máig sem. És itt jövünk a komoly dilemmához: megpróbálnám szeretni a pankráció műfaját továbbra is, viszont rettentően bárgyúnak találom, amit látok. A kérdés adja magát: velem van a baj?

Lehet, hogy annak van igaza, aki szerint egyszerűen csak kiöregedtem ebből a műfajból, és ami valaha szórakoztatott, ma már nem képes rá.

Nos, az elmúlt időszak eseményei alapján kijelenthetem, hogy hála az égnek, a fenti kérdésre a válasz NEM. Tény ugyan, hogy öregebb lettem mint 10 éve, de nem azért kezdtem kerülni a pankrációt, mert már öreg lennék hozzá.

Nemrég kiderült ugyanis, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez: de még mennyire, hogy nem! És most nem pár emberről beszélek, hanem úgy fél Amerikáról!

Rengeteg-rengeteg olyan ember él Amerikában, aki ugyanígy érez, mint én: szeretné szeretni a pankrációt, de amit manapság lát a tévében ilyen címszó alatt, azt egyszerűen nem tudja szeretni. „Csináljatok hát jobbat!” – szokta mondani az a fajta primitív ember, aki kifogyott érvekből.

Csak hát ebben az esetben konkrétan megfogadták a tanácsát, és azok az emberek, akik szerint „valami gond van ebben a világban” összeültek, hogy megpróbáljanak egy jobbat csinálni.

És megszületett az AEW!

Bár az AEW a saját bevallása szerint nem tervez közvetlen ellenfele lenni a WWE-nek, a gyakorlatban ez nyilván nem igaz. Az AEW szinte mindenben a teljes ellentétje a WWE-nek, megpróbálnak a… bocsánat… intelligensebb emberekre pályázni. Azokra, akik nem szeretnék beérni annyival, hogy két felnőtt korú pankrátor óvodás módon gügyög egymással, akik szeretnének olyan sztorikat látni, amelynek a lényege nem merül ki annyiban, hogy „X nagyon szeretné megszerezni Y bajnoki övét, emiatt dühösek egymásra”, akik nem szeretnének olyan promókat hallani, amely mentes mindenféle érzelmi töltéstől, hiszen a pankrátor egy szikrányit sem tesz bele a saját személyiségéből, hanem bio-Cortana módon úgy adja elő az előre bemagolt szöveget, mint én anno irodalomórán a Toldi első két versszakát, és akik úgy egyáltalán, nem szeretnének 12 éves gyerekekkel egy közösségbe tartozni, 30 felett már nem szeretnének egy olyan műsor előtt csápolni, amely előtt egy 12 éves is kiválóan szórakozik. Felnőtt ember vagyok basszameg, fel tudok fogni mélyebb sztorikat is, tudok azonosulni többdimenziós karakterekkel is, nem lesz álmatlan éjszakám, sem akkor ha káromkodást hallok, sem akkor ha vért látok, jó a hosszútávú memóriám, és főként nem várom el, hogy az orrom alá dörgöljék, hogy nekem épp mit kötelező éreznem.

Na ha ezeket a dolgokat tudja az AEW, engem félig már meg is vettek!

Félreértés nyilván ne essék: az AEW nem tökéletes. Nagyon nem az. Ugyanakkor nekem van egy olyan mentalitásom (az élet minden területén), hogy értékelem, ha valaki próbálkozik. Sokkal többre tartom azt, ha valaki folyamatosan próbálkozik új dolgokkal (aztán majd látjuk, mi működik és mi nem), mint ha valaki látványosan és magasról szarik az egészre, és épp csak az abszolút kötelezőt hozza.

Az AEW-ben már most jó pár olyasmi dolgot láttam, ami számomra megmaradt. Régóta nézem már a pankrációt, és az évek során nem egyszer elhangzott már a számból az a mondat, miszerint „igazán újat mutatni nekem már szerintem nem nagyon tudnak.”

Pedig tudnak! Csak 2021-ből néhány dolog az AEW adásaiból, amik megragadtak bennem, mert mind olyan pillanatok voltak, amikre egyrészt sokáig emlékezni fogok, másrészt kiváltottak belőlem komoly érzelmeket, legtöbbször a mély elismerést:

– A női pankrációt sosem tartottam túlságosan sokra. Nem mennék itt most bele mindenféle szexizmusba meg ilyen marhaságba, egyszerűen csak komolytalanabbnak tartottam a női birkózókat a férfi megfelelőjüknél. 2021 március 17-én Britt Baker és Thunder Rosa lenyomott valami olyasmit, amilyet – bevallom – én még sohasem láttam. Egy olyan látványos, és ha szabad ezt a szót használjam, brutális meccset nyomtak egymással, ami bizony férfi pankrátoroknak is becsületükre vált volna.

(Itt megjegyezném, hogy dramatizálás céljából némi vérzést egészségesnek találok a műfajban. Nem kell természetesen túlzásba vinni, nem várom el a fellépőktől hogy vérfürdőt rendezzenek, de azért ugye az sem állapot, hogy Shawn Michaelst élő adásban nagy sebességgel elcsapja egy autó, ám amikor az orvosok ellátják, egy karcolás sem látszódik rajta. ‘Csöppet’ hiteltelen.)

– Az AEW Stadium Stampede egy érdekes állat volt: előre felvett comedy-meccset láthattunk, amelybe számtalan komikus elem került. Tisztában vagy vele, hogy amit épp látsz, az megrendezett, sőt jelen esetben előre felvett tartalom, viszont mégsem ment át bárgyúba a dolog: csináltak egy vicces, már-már majdnem rajzfilmszerű meccset ami tele volt comedy spotokkal, ugyanakkor egy pillanatig sem érezted úgy, hogy az intelligenciádat lenéznék a szervezők alatta. Zseniális volt, és emlékezetes. Nem néznék minden nap ilyen stílusú meccseket, de ott és akkor nagyszerű volt.

– Ne menjünk túl messzire: a legutóbbi Dynamite adáson Chris Jerichónak nem szólhatott a bevonulózenéje (melyet ugye ő maga énekel egyébként), eredetileg teljes csendben kellett volna bejönnie. Nem ez történt: a közönség egy emberként elénekelte Jericho ‘Judas’ című nótáját, olyan erő és összetartás érződött ki a közönség soraiból, amit saját kis országunk polgárai is megtanulhatnának. A szőr felállt az ember kezén, de ezúttal a kellemes borzongástól.

– És hát CM Punk epikus visszatérését nem is kell különösebben ecsetelni. A legjobban várt szabad ügynök, aki nem a WWE-be tért vissza, hanem a fiatalos AEW-be, egy olyan áldást adva ezzel a hozzám hasonlóan gondolkodók számára (akikből olyan 15.000 ember lehetett a helyszínen), hogy a reakciójuk magáért beszélt.

El is érkeztünk a végéhez: ez az, amit hallottatok CM Punk bevonulása alatt. Az a gigantikus hangulat, az a szűnni nem akaró chant az nem csak CM Punknak, a pankrátornak szólt. Az az őrületes zsivaj nem volt más, mint azon húsz-huszonöt év feletti rajongók tömegének hangja, akik épp megkapták az évtizedek óta várt igazolást, hogy a baj nem velük van: nem ők öregedtek ki, hanem a műfaj vált az elmúlt években elviselhetetlenül gagyivá. És ott, abban a pillanatban, CM Punk zenéjének megszólalásakor megkapták a reményt, hogy talán ez mostantól megváltozik, talán újra szebb idők jönnek. És többé nincs szükség ehhez a WWE baromságaira.

Ez az az üdvrivalgás, amit CM Punk bevonulása alatt hallhattatok. A rég elfeledett, ám most újból visszatérő rajongók üdvözlő üdvrivalgása!

Köszönöm a figyelmet, a következő alkalommal górcső alá vesszük, mi történik épp a pankrációs világban: mi az értelme Bray Wyattet kirúgásának, mi és miért történik az NXT háza táján, továbbá beszélni fogunk a Khan-ok évéről is, hiszen kevesen tudják ugyan, de néhány hete már mindkét nagy szervezetet egy Khan irányítja. Érdekes lesz, ha akartok tartsatok velem legközelebb is, sziasztok!

_{U.i.: sose felejtsétek, a vélemény MINDIG szubjektív. Összeveszni valakivel az interneten véleménykülönbség miatt olyan, mint részt venni a speciális olimpián: megnyerheted ugyan, de attól még egy retardált maradsz.}